reblog

Soha nem tagadtam, hogy az írásaim az úgynevezett "én-blog" kategóriába tartoznak. A műfajnak is vannak persze kifinomult változatai. Van, aki csak a személyes problémáit ontja a világ elé, egyfajta "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" alapon. Más inkább a személyes véleményét domborítja ki egy konkrét eset kapcsán. Remélem, az jön le, hogy én az utóbbiba tartozom. Persze mindig van egy orvosi eset, ez a mostani pedig szó szerint az!

Mint minden "normális" médiumnak, ennek a blognak is illik megköszönni azon olvasók figyelmét, akik egész évben velem tartottak - legalábbis ebben a virtuális útvesztőben. Annál is inkább, hiszen a kezdeti - "csak a barátok közti véleménymegosztás" - önkifejezési gyakorlatot sikerült országos, sőt kis túlzással világméretűvé fejleszteni. Jó-jó, a klasszikus blogolási szokásoktól még messze vagyok, hiszen a "hírnév" leginkább annak köszönhető, hogy a tárhelyet biztosító felület szerkesztője gyakran emelte címlapra a mondandót. Na jó, de őt azért meg kellet győzni néhány koppintással a billentyűzeten. Ez időnként olyan jólsikerült, hogy az egyik cikk már megközelítette a 15.000-es olvasottságot.

Az utóbbi néhány napban megint azok jártak jól, akiknek "nincs" TV-je. És tényleg! Mit (nem) láttak. "Zs"-kategóriás filmek 23. ismétlése. Híradó-k. Ezekben híreket adnak a médiumok, mi meg isszuk a szavaikat, és folytatva a képzavart, esszük a képeiket. Még szerencse, hogy Gundi egy sportműsorban mondta (ha nem is szó szerint): 1 perces emberek vagyunk. Magyarul igen rövid idő alatt megszerzett információkból igyekszünk hosszútávú és mélyreható következtetéseket levonni. Tönkre téve ezzel családokat, barátságokat, közösségeket - életeket. A hitelesség sem fontos, csak az "úgy hallottam", "ezt láttam a TV-ben", - pedig csak az adott oldal akarta ezt láttatni, hallatni. Azt most nem vizsgáljuk, hogy melyik szél milyen irányból fúj és mekkora erővel, mert ezt mindenki látja, legfeljebb nem meri elismerni.

Sokan és sokat dolgozunk azon, hogy jobbá tegyük - mások szemszögéből nézve gondtalan - életünket. Estére kelve megiszunk egy pohár whiskyt, hétvégén kimegyünk a meccsre - már ha megtehetjük. Megdolgoztunk érte. Ezt hoztuk ki a mi kis gazdaságunkból.

Két hét telt el a legutóbbi Formula 1-es futam óta, de még mindig beszédtéma az utóbbi idők egyik leglátványosabb - és tegyük hozzá emberileg sem utolsó - mozzanata. Kimi Räikkönen odaadta a sapkáját egy kisfiúnak, akinek a csalódottsága után óriási fordulatot hozott a spanyol nagydíj. Bár ez blog időnként bevallottan nem nélkülözi az iróniát, most mégis igyekszem elhessegetni háttérgondolatot, ami a "médiamunkások" igyekezetére rosszindulatúan utalhatna. Remélem elsősorban az motiválta a "kollégákat", hogy valóban emberközelivé próbálják tenni ezt a közeget is. Így a kívülállók számára már nem csak közel két órás berregésről beszélünk, hanem azt is látjuk, hogy igen, itt is emberek élnek és dolgoznak. Habár lassan mindenkit elvakít a pénz, mindent legyőz a technika, még magasabban hordják a fejüket a celebek, mégis találkozik a "kisember", és melegséget is adni tudó jégszív.

A krónikások az 1800-as évek elejétől eredeztetik a "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" szlogent. (Ez ugye ott meg is dőlt, hogy csak az elsőt mérik, ráadásul nagyon szigorúan. Tudjuk ezt mindannyian, akik belépve a gyár kapuján csipogunk a kártyánkkal.) De hiába a történelem, a mi emlékezetünkben leginkább a Nagy Feró féle feldolgozás adja meg a dolog igazi hátterét. A sajátos, "magyaros" szövegkörnyezet egy kicsit rá is nyomja a bélyegét a munka megítélésére. Az kétségtelen, hogy a szó konkrét jelentését a történelmi idők óta a klasszikus kétkezi tevékenységként értelmezzük. Ezt csak megerősítette a világháború után kialakult hazai "rendszer".

Az előző írásomban igyekeztem a húsvét minél több klasszikusát felvonultatni, még akkor is, ha ennek egyik lényege, a főszereplő hiánya volt. Sőt, maga a feltámadás is kissé háttérbe szorult. A mostani megjelenéssel viszont éppen a lényegre koncentrálok. Az sem titok, hogy az én fejemben is megfordult a politikailag „áthallásos” megközelítés. De ez ugye nem az én hibám, hogy emellett még húsvétkor sem tudunk elmenni? Pedig csak egy réges-régi vicc képes megjelenítése. De hát a szójáték (is) már csak ilyen. Mindenki azt olvas ki belőle, amit akar.

Manapság ha valaki húsvéti dekorációt keres a blogjához, nincs különösen nehéz dolga. Ingyenes és plágiumtól való félelem nélkül is elérhetők olyan tartalmak, amelyek megszínesíthetik az ünnepet. Igen ám, de ha a látványt kézzelfogható valósággá szeretnénk váltani, már nem ilyen egyszerű a helyzet. Ha a kézművesipar remekeiből szeretnénk válogatni, akkor igencsak mélyre kell nyúlni a zsebünkben. Ha pedig a nagy kereskedelmi láncok termékeit választjuk, attól nem lesz egyedi a tojásünnep. A Távol-Kelet nyulai ugyanis hírhedt szaporaságukkal nálunk is megjelentek. Az iparági húsvét melléktermékei talán nem annyira büdösek, mint az élő tapsifülesek bogyói, de meghittséget aligha árasztanak a díszbe öltöztetett asztalnál. Mi lehet hát a megoldás, akinek már mindennel tele van a nyúlcipője? - hogy stílusos legyek.

Klasszikus történet minden szombat este. A fél ország ül a TV előtt, és reménykedve várja, hogy kihúzzák azt a bizonyos öt számot. (Persze csak az után, hogy kidühöngte magát, mert Németországban is van egy "hülyebíró" akinek a Herta-Bayern meccsen nem volt pontos az órája.) A legújabb kori messiás(ok) - a hihetetlen összegeket hozó szerencseszámok - eljövetelében bízóknak persze nem kellene még a kedélyeiket ilyesfajta bejegyzésekkel is borzolni. Várják ők már negyven éve, csak akkor még nem voltak blogok, amelyek azzal piszkálták volna őket, hogy nagyobb esélyük van a pénzszerzésre, ha elkezdenek dolgozni. Még akkor is, ha nem feltétlenül sikerszakmában, pl. gázszerelőként "tengetik" az életüket.

Bármennyire is befolyásolta a komolyság-faktor valakinek az ünnepekhez való kötődését, testben és/vagy lélekben biztosan megerősödött. Ha mástól nem, attól biztosan, hogy megfigyelte embertársait, és ha saját magán nem vett észre változást, máson biztosan talált kifogásolnivalót. (Amolyan jóféle magyar szokás szerint.)