Mindentől félünk, ami idegen. Igen azok nagy része is, akik nem merik bevallani. Emberek vagyunk, így vagyunk bekötve. Lehet ezt körbemagyarázni, szóvirágként megfogalmazni: adrenalin szintnövekedés, egészséges izgalom, stressz, de a lényeg, hogy valamiféle „nem normális” állapotba kerülünk.
Maga szó, hogy „idegen” nem is annyira idegen. Na, nem is találjuk meg az idegen szavak szótárában. Mégis mennyi megközelítése van a dolognak. De mielőtt eljutnánk oda, amire mindenki gondol, nézzük csak milyen út vezetett idáig – legalábbis engem. A korosztályom gyakorlatilag még gyerekként találkozott a „fogalommal”. Akkor még nem tudtuk, hogy mennyire higgyünk a sajtónak, annak ellenére, hogy nem is volt valami nagy választék. Bud Spencer nevét viszont már ismertük. Multiplex híján a klasszikus mozit választottuk, s bár nem Piedoneként, de karaktere bevonzott az akkor még sokkal fapadosabb széksorok közé. A seriff az égből egy szerethető (idegeneknek drukkoló) alkotásra sikeredett, a pofonosztó mellett természetesen a szívhez közel kerülő gyerekpartner alakítása miatt is.
A kiskorú szereplők „meglovagolása” persze mindig is jellemző volt a filmiparra, így következő (nagyobb volumenű) idegen + gyerek + film kombóban óriási várakozás előzte meg ET-t a földönkívülit. Mivel az idegen gyerek „alkalmazást” már korábban ellőtték, így egy kicsit módosult a felállás. Sok lett a gyerek, (ráadásul mind „hazai”) az idegen szerepét pedig egy borzalmas gnóm kapta. Ez az egy mondat persze híven tükrözi a véleményemet is a filmről, de ez azért ne alapozza meg azon gyerekek gondolatvilágának elferdülését, akik még nem látták. Egyetlen pozitívuma, hogy Mogács Dániel erről a törpéről írta (a szerintem) egyetlen „fogyasztható” monológját.
Ennyit a filmről, a játékról, a szórakozásról, hiszen a valóság egyre közelebb kerül hozzánk, és egyre durvább. Az, hogy Európa egyfajta átjáró házzá változott, nem egészen napjaink hozománya. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy néhány évvel ezelőtt egy furcsa közvélemény kutatás kezdte borzolni a közvéleményt. Nagyon „okos” hatásvadászok azzal kezdték zargatni az utca emberét, hogy mit szólnának ahhoz, ha nagy számban jelennének meg nálunk a pirézek. Nem mintha „csodálatos” magyarságtudatával egyébként se lehetne egymásnak ugrasztani a nép fiait, sikerült kidomborítani egyesek „mélymagyarságát”. De ha jól belegondolunk, ez is csak egyfajta „játék” volt. Igaz, olyasfajta teszt, amiből akár komoly következtetéseket is le lehetett vonni.
A sors viszont büntetett, nyakunkba kaptuk a fekete veszedelmet. De még mielőtt valaki rasszizmussal vádolna, gyorsan leírom, hogy nem a bőrszínükre gondolok. Annál is inkább, mert az a csokoládé minden színében „tündököl”, és ebben a fehér is benne van. (Bár kétségtelen, hogy a kék nincs. Igaz, ezt általában a vérvonalnál emlegetik uralkodói körökben. Feneséges fenségekkel – elnevezés a Gumimacikból – viszont ebben a vonatkozásban nem igazán találkoztunk.) Igen, azt viszont ki kell mondani, hogy a hazánkat és egyben Európát elárasztó embertömeget nyugodtan nevezhetjük idegeneknek. Még akkor is, ha vannak köztük valódi menekültek. De igenis idegenek a vallásukkal, kultúrájukkal, a látásmódjukkal és a gondolkodásukkal. Ezek önmagukban nem – sőt együtt véve sem – feltétlenül elítélendők, ez itt nem is volt cél, hogy elemezzem. De tőlünk szokatlan, más, – bár tanult emberek vagyunk – testközelből ismeretlen, tehát idegen. Sőt, az eddigiek tapasztalatok alapján nem is nagyon akarjuk megismerni, bár nagyon úgy néz ki, hogy muszáj lesz.
