Mikor máskor is változtatna a felület "gazdája" a szokásokon, mint éppen a „szokás” címkével ellátott gyűjteményben. Legalábbis, ami a tematikus blogsorozat pályázatainak beküldési határidejét illeti. Lehet ebben (is) pozitívumot találni, és még csak ki se kell menni a „jó életbe”, hurrá! Így legalább van mód egy kis bevezetőt írni egy már késznek látszódott bejegyzés elé.
Remélem, azért nem tűnik olyannak, mint a Petőfi Rádió legújabb szokása. Történik ugyanis napjainkban, hogy egyes magyar előadók művei különös körítéssel szólalnak meg a dobozból. Ismert, vagy kevésbé ismert nóták úgy jelennek meg a fülünkben, hogy beolvasztanak – „jobb” esetben betoldanak – egy-két mondatot az eredeti szövegbe, a Petőfi Rádió népszerűsítésének jegyében. Mint a nemzetközi trendekben kevésbé jártas hallgató, nem tudtam mire vélni, amikor először szembesültem vele. Akár ügyes ötletnek is tűnhetne, ha nem hallana ez ember folyamatosan a médiában (is) furcsa összefüggéseket bizonyos előadók politikai hovatartozását illetően. Jaj, hova gondolok én, hiszen közszolgálatról beszélünk! De ugye ma már ilyen egyszerű és hétköznapinak tűnő szavakat is meg kell tudni magyarázni becsülni, mint a „köz”.
A közhelyeket már réges-régen elkezdtük kifigurázni, talán éppen azért, hogy ne legyenek olyan közhelyesek. Ki ne emlékezne még az úttörőtáboros korszakra. (Na, ki…, aki már legalább 40-50 éves.) Hejj, de vidáman énekeltük anno a „Már minálunk babám” kezdetű nótát. Eleinte csak a meggy meg a makk volt a menő, aztán a „meggyet-makkot” kombóval le is zártuk ezt a szakaszt, hiszen számtalan olyan dal várt ránk egy hosszabb buszos kiránduláson, amit szinte kötelező volt elénekelni.
De amikor már a hegyek és a völgyek között is elég sokat zakatoltattuk a vonatot a tartós béke jegyében, meg a mintamókus („mint a mókus”) is számtalanszor mászott már a fára, vissza-visszatértünk a jól ismert dallamokhoz. Hiszen kicsavarni mégis csak azt esett jól igazán, amit legjobban ismert az ember.
Az első kín-strófa inkább még csak életszerű volt, egyfajta bemelegítésként. A tábor „szigorú embere” meg még örült is, hogy őt is megénekeltük. Legfeljebb a másnapi reggeli tornánál néhány körrel többet kellett (volna) futni.
Már minálunk babám, már minálunk babám, az jött a szokásba:
Takarodó után, takarodó után nem bújunk az ágyba’.
Bejön Feri bácsi, elkezd kiabálni,
Néhány pofon csattan, azután meg lassan bebújunk az ágyba.
Eztán jött az erotikus rész, amiből persze akkor még nem sok gyakorlati tapasztalat jutott. Vizuális élmény annál több. A napközben nagyon határozottnak és felnőttnek tűnő ifi vezetők estére kelve ugyanis olyannyira megéheztek a hasonló szerepet betöltő, ellenkező nemű táborlakókra, hogy még az álcázással is keveset foglalkoztak.
Már minálunk babám, már minálunk babám, az jött a szokásba:
Nem b…k a leány, nem b…k a leány zöld paplanos ágyba’.
Felmegy a legény a lányra, a lánynak a hasára,
Megfogja a csöcsét, bedugja a p…t a lánynak a csúnyájába.
Na, ez volt az igazi valóságshow. Akkor persze még nem tudtuk, hogy ezt így „kell” nevezni. Napjaink „modern” paplanlovagjait meg jobb lenne már elfelejteni. De amíg a kereskedelmi csatornákból „jó” szokásuknak megfelelően ez folyik, addig nem sok esély van rá. Persze nem akarunk mi felejteni, csak a dolgokat a helyükön kezelni.
A képet innen kölcsönöztem: pixabay
