A minap majdnem levették a fejemet, mert egy kötetlen beszélgetés során majomnak neveztem azt a két embert, aki a világ legnagyobb hatalmának elnöki székébe készül. Még jó, hogy nem négy évvel ezelőtt került sor erre az eszmecserére, mert akkor még rasszizmussal is megvádoltak volna. Pedig – magasabb szintű politikai háttérismeretek nélkül – kizárólag tényekről beszéltem. Annál is inkább, mert én is osztom lelki szerzőtársam politikai hitvallását:
„Én azon többséghez tartozom, akik nem értenek a politikához, viszont azon kisebbséghez, aki ezt be is meri vallani.”
De kérdem én, hogyan szerez egy jenki érdemi, hiteles információt arról, hogy ki is lenne méltó az USA első emberének székére. Mert, hogy méltóságról beszéljünk ebben az összefüggésben, az azért barokkos túlzás lenne. Azt már „megszokhattuk”, hogy ha valaki reflektorfénybe kerül, akkor a média lecsap rá. (Néha szó szerint is…) Tulajdonképpen az sem meglepő, hogy maguk az érintettek nyilvánosan pocskondiázzák a másikat. Én tudom, hogy egy kicsit maradi vagyok, de ezt azért hagy ne fogadjam már el „normális”-nak. Természetes, hogy ez a négyévenkénti cirkusz reflektorfénybe kerül, hiszen mégiscsak a pápa trónja után a legfontosabb székfoglalóról van szó. De egy ilyen hadjáratból kell eldönteni az amerikai választópolgárnak, hogy ki legyen az országának első embere? A „kis embernek” ezen a merítési módszer alapján kellene dönteni?
Azt hiszem, lassan kezdem megérteni, hogy a TV-csatornák miért tolják a képes felünkbe a különféle limonádé-történeteket, a „valóság”-show-ról nem is beszélve. Süllyedjünk csak le ezeknek a szintjére, akkor talán megértjük az elnöknek valók vitáját is. Lassan ezek is pont úgy beszélnek, mimikáznak, mutogatnak. Innen már valóban csak egy lépés, hogy nyilvánosan végezzék a szükségleteiket, intim dolgaikat. Ne tévesszen meg senkit a koruk és az ezzel járó kinézetük. Mai „modern” világunkban ez már csak részletkérdés. A következő választási ciklusban már akár ezzel is számolhatunk. De könyörgöm! Ezek az emberek népek, országok sorsáról dönthetnek, akár egyetlen szóval vagy gombnyomással! Mégis hogyan gondolják, hogy ilyesfajta megnyilvánulásaikkal bárki is beléjük helyezze a bizalmát? Igen, korunk legnépszerűbb gombjának megnyomásával („arcoskönyv”) lehet tetszést nyilvánítani, rajongótáborokat építeni. Ez ugyancsak gombokra való nyomás gyakorlását indítják el a szenátorokban, elektorokban, bárhogy nevezzük is a különféle rendszerek képviselőit. De a végén a legnagyobb gomb atomtáskába rejtve) mégiscsak annak a keze ügyébe kerül, aki győztesként kerül ki ennek a – csak látszatra komolytalan – folyamatnak a végére.
Mondhatnánk, hogy a pasi (Donald Trump) már biztosan túl van a nőügyeken, hisz volt belőle bőven. De azt is tudjuk, hogy annyi pénz mellet, amivel rendelkezik, ennek nincs elvi korlátja. Arról nem is beszélve, hogy épp ellenfelének férje bizonyította, hogy az elnöki székben sem garantált a „helyes” viselkedés, az ellenkező nemmel összefüggésben. (Csak egy ovális iroda kell hozzá meg egy „tyúk” aki a női logikáját a megfelelő időben tudja előtérbe helyezni.) Azt meg, hogy egy – alma, körte hasonlattal élve – egy e-mail botrányt össze lehet e hasonlítani néhány lazább erkölcsű nővel való viselkedéssel, mindenki döntse el maga. (Jaj, olyan „büszke” vagyok magunkra, hiszen a magyar valóságot nyugodtan párhuzamba állíthatjuk az óceánon túli világgal. Nekünk pl. vannak ismert állataink: Libás korszak, komondor, még ha vak is. Ezeket sem lehet nagyságrendileg párhuzamba állítani luxusjachtozással, ingatlan panamával vagy kaszinózással. Mégis mindegyik kiveri a biztosítékot önmagában is.)
Jó is hogy hazaértem a végére. Most már tényleg elmegyek tavasszal a nyíregyházi állatkertbe. Ott valóban az van, ami látszik, amiért kiadja az ember a pénzt: majomparádé!
A kép innen: pixabay
