A nicknevemre pillantva az Isten le nem mosná le rólam, hogy én vagyok a világ legnagyobb Pokemon Go rajongója. Pedig a teremtő látja lelkemet, a regisztrálásomkor még se híre, se hamva nem volt ennek a sárga kis görcsnek. Mármint a mobiltelefonos-alkalmazás terén. Mert valljuk be, „ősárgaságossága” már jó húsz éve velünk van, megtestesítve a „jóságos aljasságot”. Igaz ugyan, hogy a szörnyecskék közül a pozitív figurák közé sorolható, valójában ő is egy harcos. Pedig akár a jövő energiaproblémáinak egyik megoldása is lehetne. Fajtáját tekintve, bizony egy elektromos típusú pokemon, aki könnyen részesíti megrázó élményben a vele érintkezésbe lépőket. Kár, hogy a telefonokat még nem tudja tölteni, bár sokak készülékének egyetemes részét képezte. Eddig!
Mítosza ugyanis egyre inkább leáldozóban van, és ebben bizony lehet, hogy az utóbb említett haszontalanság is szerepet játszik. Vagy csak meghozta a remélt hasznot, és a megdicsőülés helyett kegyvesztetté vált? Mindegy is, szerepét betöltötte, borítékolható a bukása. (Tisztára, mint napjaink gazdasági vagy politikai szereplői. Fúúúj!) Szerencsére a saját telefonom nem alkalmas a hasonló állatságok kezelésére. A céges mobilon meg ha meglátná a főnököm az alkalmazást, lehet, hogy a pokelabdánál valami keményebb dologgal akarná levadászni a fejemet. Ezt az örömöt meg még neki se adnám meg. Na, lépjünk tovább, mert olyanná válok, mint valami modernkori Lafontaine.
Annak ellenére, hogy a bevezetőben többször is emlegettem a mindenhatót, vele sem vagyunk valami nagy bizalmi kapcsolatban. De a napi szintű találkozás – legalábbis az Isten házával – mostanság azért is elkerülhetetlen, mert az út valahogy mindig ott vezet el mellette. Nálunk ugyan nincs kocsma a közvetlen szomszédságában, de a borfesztivál bejárata igencsak közel áll hozzá. Az ilyesfajta esemény márpedig nagy jelentőséggel bír, hiszen messze földön híres, pontosabban HÍRÖS – így remélem, többeknek mond valamit.
Sok „jó” ember kis helyen… kaja, pia orrvérzésig (igaz elég borsos áron) és koncertek ingyen. Álljunk is meg egy pillanatra, amíg kevésbé borgőzös a hangulat. Az idén ugyanis a fesztiválszínpad mellé két lelátót is építettek, amit a nagykoncertek idején fizetősként üzemeltettek. Személyiségi okokra hivatkozva nem készítettem fotókat, így mindenkinek a képzeletére (na meg a személyes tapasztalataira bízom a totálképet.) Két lelátó, – amely egyébként is megosztja a főteret – közöttük az egyik szélességével hasonló méretű szabad hely, ahol a szerencsések továbbra is ingyen láthatják a produkciót. Korábban a város főterének a legtöbb pontjáról sokkal több ember élvezhette az előadásokat a borpavilonoknál elköltött pénzéért. Savanyú a szőlő, hogy nem kaptál VIP jegyet? – kérdezték a „barátaim”. Egy lóf@szt! – válaszoltam határozottan. Egyrészt én meg tudnám fizetni a néhányezer forintos koncertjegyet, másrészt nem szeretem a szőlőt. „Megvárom, amíg kiforrja magát!” – szoktam volt mondani, főleg, hogy borfesztiválon vagyunk, vagy mi a manó. (Illetve mi a pokemon…) De a dolognak van egy másik oldala is. Az árusok panaszkodnak, hogy nagyon magasak a bérleti díjak. Még most is, hogy már nem csak a tőlük szedett bevételből fizetik a fellépő művészeket. Én viszont nem sajnálnám őket (sem). Hiszen a bő hét alatt annyi bor elfolyik – a mi torkunkon keresztül – hogy ember (meg hatóság) legyen a talpán, aki ezt ellenőrizni tudja. Nem kívánom én a felsorolt sok szereplő közül egyiknek sem a bukását, csak egy kicsit vegyen vissza mindenki, amiből tud… leginkább a tribünök magasságából. Vagy már a városközpontba is stadiont kell építeni?
Ha már ilyen élménybeszámolósra sikeredett a dolog, tekintsünk csak egy kicsit az asztalok közé. Azt már megszokhattuk, hogy ha egy kisebb társaság összegyűlik, akkor alap a cigi meg a borospohár. (Közben kézfogás és szendvics, de még mindig marad egy kezünk a telefonunkra.) Sőt a buli végén mégiscsak helyreáll a világ rendje, hiszen Lafontaine kedvenc állata nélkül nincs igazi mese. Mai történetem mintegy összefoglalásaként szinte valamennyi szereplő megelevenedik:
Egy hangos társaság halk szavú szereplője lebukik a pad végéről a bokorba, el nem engedve persze a mobilját, melynek képernyője megelevenedik. Messziről persze senki nem látja, mi van rajta, mégis automatikus a kérdés.
– Te is pokemont keresel? – kérdezi egy borízű hang.
– Dehogy! – szól egy hasonszőrű. – Rókát!
