Párhuzamba állítok két esetet. (Tudom-tudom, lovagolás a szavakon, de szándékosan nem összehasonlítást írtam.)
Bocskor egy reggeli rádióműsorban kikezdte az egyetemista lányt, akit megerőszakoltak. Kőhalmi pedig az esti műsorában poénkodott egy ugyancsak erőszakos esettel. Sőt a cserbenhagyásos gázolások sorozatát sikerült felfűzni egy olyan gondolatláncra, amelynek végén valóban az az érzete támadt a nézőknek, hogy csak erről szól az autózás. A nézők dőltek a röhögéstől.
Lehet mondani, hogy az alma és a körte találkozása a szilvafa alatt. De abban is van valami, hogy valaki mindkettőt szereti, de van úgy hogy egyiket se. (Így lehet, hogy csak a karaktereket szaporítottam…) Nem lenne mindegy, hogy valakinek megerőszakolják a lányát, vagy elütik az anyósát? Aligha… Még akkor sem, ha az illetőnek egyik sincs.
Mi a különbség? Az egyiket több mint 2 millióan hallották élőben, a másikat néhány százezren. Az előbbi egy reggeli műsorban volt élőben, a másik felvételről egy késő délutáni sávban. Bocsit nem hallottam, mert nem hallgatom. A reakciók csak a több csatornán áramló médiaszórványból érték el a fülemet. Megosztó személyiség, ami számomra azt jelenti – „modern” korunk médiavilágában, hogy minél többen hallgatnak valakit, annál inkább ajnározzák vagy pocskondiázzák. Igen, középút nincs. Kőhalmi más karakter, közönség kedvenc, gyakorlatilag nincs ellentábora. De mindkét esetben történt valami, ami épeszű ember számára elfogadhatatlan. Már ami a tényleges esteket illeti az eredeti helyszíneken.
Akkor a kulcs a feldolgozásban lenne? Mindkét „példa” az életünk része, mondhatni hétköznapi eset. Még akkor is, ha egy embernek csak egyetlen hétköznapján történik ilyesmi. Olyan, mint a gyerekszületés. Persze, hogy mindenki el van ájulva, ha utódja érkezik. (Pedig a KSH szerint ez is csak olyan adat, mint hogy hány tonna búza termett tavaly.) A szórakoztatóipar – ezen ága – márpedig a mindennapjainkra épül, mert ezt mindenki érti. Persze behozzák a kvantumfizikát is, de csakis olyan dolgok szemléltetésére, amiről a legtöbb embernek halványlila gőze sincs.
Történt egyszer, hogy egy ismerősöm családjában haláleset történt. Az illetőnek viszont néhány nap múlva jegye volt „a Hofira”, ami ugyebár évtizedekkel ezelőtt nem volt egyszerű mutatvány – mármint a jegyszerzés. Hab még a tortán, hogy az előadás témája a fekete humor köré épült. Ezt onnan tudom, hogy az illető elment, és jól érezte magát. Mégis mit mondhatott volna? Odamegy a szünetben az öreghez, megveregeti a vállát, és azt mondja? – Művészkém ez egy kicsit erős volt!
Szóval? Meg van mindenkinek a maga keresztje. Az említett rádióműsor is éppen sokadik újjászületését éri meg, mint valamiféle főnixmadár. Miközben a sebeiket nyalogatják, ezt azzal ellensúlyozzák, hogy másokat is nehéz helyzetbe hoznak. Sajnos az ő területükön ez a „normális”. Egy klasszikus bulvár, mint egy hasonló „színvonalon” működő sajtótermék. Ez a még inkább „egyszerű” emberek színtere, hiszen még azzal a nehézséggel sem kell megküzdeni a hallgatóknak, hogy olvasásra adják a fejüket. Igaz, nincs lehetőségük válogatni a témák között. Reggel felkelnek, bekapcsolják a rádiót, és megkapják a napi betevőt. Az viszont igaz, hogy bármire is ébredjenek, a feldolgozás módja borítékolható. Mennyiben más az esti őrület? Annyiban biztosan, hogy a (ki)vágás sok mindent megold. De a közönséget ott sem lehet átvágni. Viszont mindenki tudja, hogy mire vállalkozott.
A kép innen: pixabay
